Valahogy lassabban terjednek a hangok mint máshol...

Cökxpôn Café, 2007 tél
 
"Hétfő óta beteg vagyok, ha a szombatot és a vasárnapot nem vesszük figyelembe. Kedden meggyógyultam picit, aztán péntekre megint lebetegedtem. Úgy terveztem, délután majd jó sokfelé sétálgatok, és sok mindent megnézek, mi kell nekem. Ezt sajnos nem sikerült megvalósítani, azért tisza boltban és a deákon az ékszeres csináldmagad néninél úgy éreztem muszáj látogatást tennem. A tiszában vettem egy szép cipőt, ami még nem kényelmes, mert a kis vadóc még nincs betörve. És vettem egy kis retikült, ami nem kicsi hanem nagy, foltozott, és nem a hónom alatt hordom. És persze nem sminkkészletet tartok benne. Ez a rudi-féle retikül:) a vásárlás közben találkoztam ferivel, és együtt hazamentünk. Nagyon fájtam, este mégis vissza akartam menni a belvárosba, ha már megígértem és annyira nagyon el is terveztem. És akármilyen fáradt is voltam, megérte a hosszú utat az egész. Nagyon vágytam rá, hogy újra a cökxpón falai között érezzem az illatot, a színes textíliákat és a puha párnákat.. a teájuk nagyon finom, pedig cukorbeteg. És szerencsére laktóz érzékeny. Szandi, dorothy, feri, és később kriszti és két barátnője ültünk körül egy pici asztalt, két és fél óra pihenéssel és leeresztéssel volt teli. Jót tett a meleg, puha és barátságos hangulat. Vajon egész na’conxypan-ban ilyen lomhák a rezgéshullámok? Vagy csak ennek a kávéháznak az atmoszférája sűrűbb észrevehetetlenül? Valahogy lassabban terjednek a hangok mint máshol, a zene ennek ellenére mégis hangos. De csak kellőképpen. amolyan szelektív rezgésgyűjtés. A térnek pedig belül nincs vége, a kávéháznak mintha nem lennének határai, csak az ablak növényektől még el nem fedett része és a néha kinyíló ajtó jelzi, hogy van vége. egy dobozban vagyunk, ami van annyira kibélelve, hogy –igaz, nem tűnik nagynak-, mégis úgy érzi az ember, végtelen tér. Tényleg nem a térfogat miatt, hanem a falak láthatatlansága miatt. Plafon alatt ülsz, még sincs vége fölfelé a helynek. Ha hátradőlsz és felnézel, teljesen olyan érzés kerít hatalmába, amilyen csak mesékben és filmekben van a szereplők arcára írva. Felrepülsz –vagy felmászol?, és nincs teteje a doboznak, nem, nincs nyitva, ott a sok színes anyag, amibe beletúrhatsz, megfoghatod, nem kemény egyik sem, nem határozott, és át tudsz rajta menni. Mint a lyukas szekrény ami titkos átjárót rejt az ajtaja mögött. Mintha át tudnál menni az anyagon, tovább, akármeddig. De nem mesében és nem is filmben vagy, hogy odáig feljuss, olyan hosszú létrája nincs a doboz csaposának. Nem csalódsz, szereted a finom rejtélyeket. Amiket nem kell megfejteni, mert elveszítik szépségüket. A doboz nem csak felfelé, lefelé is folytatódik. Egy nagy darab aranyos cökxpón-bácsi elkéri a cipődet, biztos, hogy vigyázzon rá, nem tudom, nem mondta meg, mondjuk nem is kérdeztem a begyűjtés okát, hiszen imádok mezítláb lenni. Úgy szabadabb az ember. És természetesebb is. talán na’conxypan-iak is így gondolják, ezért ez az intézkedés. Mindenesetre jó dolog. Meredek lépcső, nem értem mért. Talán mert a lenti világ messze van, a lépcső meg nem lehet sokkal hosszabb, csak meredekebb, különben nem férne el ezen a helyen, másnak kell teret hagyni, annak, ami fontosabb. A sok babzsáknak, párnának, fotelnek, szőnyegnek, kendőnek és mécsesnek. A színpadig mókás az út, puha szőnyeg, emberek szanaszét a tér szélén, a zene előtt senki. Odaültünk. Mindannyian, és a falnak támasztottuk a hátunkat. Én mégsem, mert eszembe jutott, hogy ott a mindent megörökítőm (kár, hogy az illatokra nem emlékszik), úgyhogy fényképeztem. Körbe és mindent, meg is mutatom. A zene a szokásos szívet ringató mindenféle lelki állapotokat javító boldogító dub és valami hasonló, amire nem tudtunk elég időt szánni, mert el kellett indulnunk hamar, hogy elérjük az utolsó buta tömegközlekedő eszközöket.. remélem, mielőbb folytatódik az álom..:) csodás egy hely ez a cökxpón."
Rudi