Eno to Ambient Dub

by Ric Stewart
 
 
,,...Brian Eno 1972 - ben kezdte karrierjét a Roxy Musicnál billentyűn, szokatlan módon használva az atmoszféra effekteket. Később elhagyta a Roxyt, hogy Peter Gabriellel, Jon Hassellel, Laraayival, Harold Buddal, Daniel Lanois-val, David Byrne-nel és a U2val együttműködve, háttereket készítsen különböző zenékhez. Közben 1974 - ben a Kraftwerk Németországban felvett egy huszonhét perces minimal zenét Autobahn címmel, ami szintén ambient előzménynek tekinthető. Brian Eno 1978 - ban készített Music for airports című lemezét (minimal zene zongorán) nevezik először ambientnek. Az ambient az utóbbi évek fejlődésében a raveből, az acid - houseból és a technoból származó elemeket használja fel. Alex Paterson Orbja a Tangerine Dream, Pink Floyd és Ashra Tempel hangjaiból kovácsolt rave szerű tánczenét. Richard James analóg technikával még gazdagabb álomlátomásokat készített, melyeket főleg ?utazók? értettek. Az analóg effektek használata mérföldkő lett a jamaicai reggaeben, amely gyakran a hagyományos dalstruktúrához keveri a reverb, delay, flanger és echo effekteket. A dance remixek nagy mélységet merítenek a nagypapa dubjából, Lee Perrytől. Perry és kortársai: The Mad Professor, King Tubby és Jah Shaka a 70 - es években ?betörtek? Angliába. Ez a rezgés vonul végig az új ambientes generáción: Tricky, Zion Train, Aloha, Judah és Omega. Az afrikai és az ambient hagyomány találkozása új zenei erőt képvisel (U2 - One Tree Hill, Prince for I - The right way).
 
Brian Eno és "a negyedik világ zenéje"

A Hádékának becézett berlini Képzômuvészeti Fôiskola a közelmúltban egy különös nevu díszdoktort avatott: Brian Peter Georg St. John le Baptist de la Salle Eno, azaz - rövidebb és ismertebb nevén: - Brian Eno részesült ebben a kituntetésben. Doctor mivoltában, azaz mesterfokozatában ettôl senki nem szokott feljebb emelkedni, az aktus mégsem egészen értelmetlen - hacsak nem korszakos szovhozelnököket és egyéb rémembereket részeltetnek benne, amint az errefelé egykor nemegyszer megesett. A talárral és díszoklevéllel történô feldíszítésen túlmenôen az ilyen esemény alkalmat ad az érintettek addigi munkásságának mérlegre tételére. A most 50 éves Eno életmuve nem éppen jelentéktelen és nem is csak egy területre korlátozódik: olyan alkotó, aki a zene muvelésén (elôadásán, kutatásán, szerzésén - és olykor menédzselésén -) túlmenôen képzômuvészetet is muvel; videomunkái és installációi különbözô nagyvárosokban kerültek bemutatásra. Eno mindemellett a Royal College of Arts tanára, aki olykor írásaiban zeneelméleti kérdésekre reflektál. (A 80-as évek elején olvastam egy dolgozatát, melyben azt elemezte, hogy a hangrögzítéstechnika fejlôdése, a többsávos magnók megjelenése miként mozdította elô a különféle könnyu és nehéz zenék kreálását.) Az 1996-ban kiadott, A Year with Swollen Appendicies címu, naplószeru könyvében pedig néha esztétikai fejtegetésektôl sem kíméli meg olvasóit.
 
A pályakezdés persze az ô esetében nem a konzervatóriumban kezdôdött. A hetvenes évek elején Roxy Music nevu együttes alapító tagjaként indult neki a könnyuzenének - ahová egyébként egyenesen a képzômuvészei fôiskoláról érkezett: "az angliai képzômuvészeti fôiskolások feléhez hasonlóan én is otthagytam az iskolát - mondja -, és beléptem egy popegyüttesbe.A popzeneipar tulajdonképpen az angol képzômuvészeti fôiskolából ered, de ezt senki sem hajlandó elismerni. Mindenki úgy tesz, mintha diplomázás után festô akarna lenni. Aztán pedig mennek és gitárt vesznek.
 
Az ilyen pályamódosítás mellett persze szólnak érvek: egyfelôl az a tény, hogy a fôiskolákon tanított "új technológiák" elsajátítása egyúttal a popkultúra eszköztárában is jártassá tesz. Másfelôl a "magas" és "alacsony" muvészetek közötti hierarchia megbomlása, valamint a mufajhatárok általános "fellazulása" is megkönnyíti az egykor távolinak tetszô területek közti átjárást. (Ez egyébként errefelé sem teljesen ismeretlen: pl. a Tyereskova és a Csokonai Vitéz Muhely együttesek tagjai is a Magyar Képzômuvészeti Fôiskolát járták, bár nem feltétlenül tartoznak a honi popzeneipar felfedezettjei közé...)
 
Eno kezdeti könnyuzenei munkássága alig különbözött a korabeli mezônytôl; másokhoz hasonlóan a mufaj köznyelvét és harsány színpadi díszleteit használta. Ám az 1975-ös Another Green World albumán már volt néhány olyan darabja, mely a késôbbi jellegzetes Eno-muvek hangzásvilágát elôvételezte. Az ugyanebben az évben kiadott Discreet Music címu lemeze pedig nyilvánvalóvá tette, hogy a klasszikus zenei kultúra is fontos inspirációs forrását jelenti : az album javát a Bach-kortárs Johann Pachelbel egyik kánonjára írt három variációja tölti ki. Eno azonban nemcsak a barokk komponisták társalkotójaként jelentkezett, hanem együttmuködött nem egy kortárs "könnyű és "kísérleti" zenésszel: David Bowie, Laurie Anderson, David Byrne, Gavin Bryars alkotótársa volt; Jon Hassellel pedig közösen kezdte "a negyedik világ zenéjének" kidolgozását.
 
Nekem úgy tunik, hogy Eno munkássága az Ambient-sorozattal vált korszakos jelentôséguvé. Ebben a képzômuvészeti land art irányzatával távoli rokonságot mutató zenei vonulatban az akusztikus táj példátlan intenzitású muveit alkotta meg. A fellépését megelôzô évtizedek kortárs zenéje fokozott figyelemmel kutatta a konkrét hangokat, a zeneiség elemi formáit és a csend - hang viszonylatokat. Míg John Cage a tárgyak neszeibôl, az utca zajából formált zenemuveket, Eno annak a technikai-tárgyi környezetnek az atmoszférikus darabjait alkotta meg, melynek súlya a század végére egyre meghatározóbbá vált. A környezet-sorozat elsô darabja, a Music for Airports (1978) az építészek által áramlat-tereknek nevezett átmeneti zónák egyikét "zenésítette meg". A közel órás darab a légikötôk tágas tereinek és várakozásteli üres idôinek lírája. A zenei történéseket nélkülözô, lassan eltolódó akusztikus falazatok huvös technikai távlatokat vonnak a hallgató-várakozó köré. Eno, mint mondja, szeret "nagyon hosszú lemezeket csinálni, amelyeken alig történik valami. Azt hiszem, hogy ez egy pozitiv hozzájárulás a civilációhoz." Ennek a szándéknak a jegyében készültek az Ambient-zenék további darabjai, a Music for Films és a Plateau of Mirror is. A finom szövésu hangfürtök mikrotörténései álombéli tájakra vezetnek át. Ez az akusztikus tájköltészet a sorozat 4. darabjában ( On Land, 1982) tetôzik, majd a holdraszállásra utaló Apollo-albumon (1983) földöntúlivá fokozódik.
 
Eno a környezet hangjainak kutatását és kreatív keresztezését a különféle világtájak zenéire is kiterjesztette. A David Byrne-nel készített My Life in the Bush of Ghosts (1981) albuma a világzene egyik korai, és kivételesen jól sikerült muve. A minimál- és rock-elemekre épített akusztikus kollázsba Libanon leányainak szólamai éppoly jól belesimulnak, mint a "kommunista agitátorok és más mészárosok" ellen szónokló amerikai elektronikus evangelizátor tirádái. "Szeretem a színeket és a hangokat - mondja. - Olyannyira szeretem, hogy idôm nagy részét velük szeretem eltölteni."
 
Eno munkássága egyébként korántsem ezoterikus: kicsiny szegletét még azok is ismerik, akik egyébként nem hallgatják a zenének azon határterületét, amelynek kiterjesztése nem kis részben neki köszönhetô: hat másodperces Microsoft Sound címu muve ui. a Windows 95 program szignálja...